Ha az ember naponta használja a tömegközlekedést, már sok mindenen nem akad fenn, legyint rá. Mégis a hétvégén olyan történt velem, amit már nem bírtam ki röhögés és megbotránkozás nélkül.
Várom a buszt a megállóban, de az csak nem jön Nézem a menetrend táblát - csoda hogy még meg van-, a szerint már két busznak is itt kellett volna lennie. Nincs mit tenni, alternatív útvonal nincs, várok. Kicsit furcsáltam, hogy sneki sincs rajtam kívül a megállóban, dehát hétvége van, és nem ez a legzsúfoltabb útvonal.
Végre megjelenik egy lestrapált szimpla Ikarus a csuklós légkondis alacsonypadlós Volvo helyett. Kicsit összeszorul a szivem, hogy mi lesz itt a melegben. De nem riszkírozom meg, hogy a következőre várjak. Tömeg még nem volt, de később az is lett. Na igen, arról nem is beszélve, hogy járattábla -vagy mi is a neve- helyett ey A4-es fehér lapon sárga kihúzóval felpingálva a járatszám. Fehér alapon citromsárga betűket a jó szememmel is csak akkor tudtam kiolvasni, mikor a busz megállt az orrom előtt.
Tehát zötykölődünk, a busz darabjaira akar esni, minden megállóban lerobban. De legalábbis a sofőr leállította a motort. Hatalmas megkönnyebbülés volt, mikor a felüljárót megmászta busz, és nem csúszott vissza a mögötte lévő kocsisorra.
Már csak 2 megálló volt hátra és úticélomnál lettem volna. Épp egy piroslámpánál álltunk, amikor a sofőr leállítja a motort, elhúzza a fülkeajtót, és kiszól hátra:"Srácok, nem tudtok segíteni? merre kell tovább menni?". Ez volt az a pont, ahol elkezdtem röhögni és a fejemet fogni. Átlósan előttem 3 tinisrác ült, az egyikük rögtön rohant előre, hogy mutassa az utat. De én ilyet még nem láttam.... Mentesítő buszt küldenek, rendben. Más sofőrrel, legyen. A járat útszakaszának kb 80%-át megtette már, amikoris rájön a sofőr, hogy ő valójában nem tudja merre jár ez a busz.
A jó időre aló tekintettel azt hiszem legközelebb biciklivel teszem meg ezt a távot, és nem buszozok.
Honnan tudja az ember, hogy tényleg fogynia kell? Ha a metrón rögtön át akarják adni a helyet, amint felszállsz.
Tudom, nem vagyok egy szupermodell vékonyságú, de nem is vagyok kisgömböc. Jön, illetve itt van, a strandszezon és az úszógumi nem mutat jól. Családtól megszoktam, hogy "beszólongatnak", érzem én magamon is hogy változtatni kell. De a múltkori metrós eset inkább kiakasztott, mint motivált volna. Alig tettem be a lábam a kocsiba, egy férfi már pattant is fel: "ülj le!" Elsőre nem értettem, hogy miért tegez, másodszorra nem értettem miért én? Állt ott nálam idősebb vagy csinosabb vagy nagyobb szatyrot cipelő hölgy, miért nem nekik adta át a helyét? Kicsit játszottuk a "Nem, ksözönöm. De! nem, köszönöm, tényleg. Dede!" játékot. Végül a férfi vállatvonva és sértődötten visszaült a helyére. Én pedig visszakaptam barátomat, aki a férfi háta mögött állt ezalatt és kedélyesen mosolygott az esetén.
Azóta se tudom, hogy mi a fityfenéért akarta pont nekem átadni a helyét. Határozottan nem nézek ki úgy, mint egy kismama, nem is voltam kivágott felsőben, hogy esetleg "felülről beleshessen", amíg ő ácsingózik előttem. Kedvesem se nagyon értette az esetet, de amennyire én láttam ő poénra vette a dolgot velem ellentétben.
